Nem akarok róla beszélni

- Nézd, sárga!
Azt hiszem, ezzel a mondattal állított meg.
És én megnéztem, és tényleg sárga volt.

Onnan folytatódik a történet, hogy Muk áll a kő mellett. Egyszerre boldog, szomorú, dühös és kíváncsi. Gondolkozik, vajon megpróbálja-e újra megemelni a követ, vagy hagyja a francba. (ezt Muk gondolja ilyen szlenggel, én ilyen szavakat irodalmi szövegben sose használnék. soha. tényleg.)
Addig-addig álldogás, gyűjti a bátorságát, erejét, elhatározását, mígnem megjelenik mellette egy fiúcska, abból a kis kócos, csenevész fajtából, s már próbálja is minden izmát megfeszítve emelgetni a követ.
Muk meg eszeveszetten röhög; káröröm. “Ne, nem megy neki sem. Milyen nevetséges, ahogy így próbálkozik!”
Ám egyszercsak valami mélyről jövő dühből felordít:
- Állj csak le fiacskám! Teszed le de rögtön! Az ott az én kövem! Keressél magadnak másikat!
S mint mindig, mikor Muk valami rossz, gonosz dologra készül, most is megjelenik a tündér a manó háta mögött. Egy ideig a körmeit piszkálja, hagyja, hogy Muk minden dühét szavakba öntse, majd mikor megunja (elég alacsony a tündér tűrőképessége, szót se róla), megkocogtatja a vállát és kioktatóan így szól hozzá:
- Muk! Fejezd be. Az a kő nem a tied. Nem tartozik hozzád, sőt, senkihez sem. El kéne végre engedni magadtól.
- Ja, persze - így Muk - én meg az önzetlenség. Kh. Ismerhetnél már annyira, hogy ez nem jellemző rám.

és innen nem tudom folytatni. bocs

Legutóbb akkor voltam ennyire aktív hajnalban, amikor Zepter ügyem volt.
Most a következő jön. A vallás. És kattanok rendesen. Vélemények, ellenvélemények, érvek, ellenérvek, és közben azt érzem, hogy bedilizek. Ha jól csinálom, sikerül is. Ma se alszom.
OK: vallásfórumon jártam. (jó kis oldal amúgy. van ott minden: iszlám, keresztény, hinduisták, buddhisták, zsidók, szóval minden, ami nekem kell. jeeee.). És húúúú. Nagyon kemény.
Eddig csak a Russel féle Jézus-kritikát olvastam.
Ma meg (és ez fájt, de rendesen) Mária kritikát. ittane: http://www.refpasaret.hu/pasaretpred/2006-02-12csk10h.html

egyrészt tényleg fáj, mert hát Máriát kritika… ő a kedvencem. Meg azért na, elbizonytalanodtam. Off. Most kéne hegyi kunyhó feldolgozni ezeket. Ehelyett munkát kell keresnem holnap.
Írónak kéne menni. Némmá, most is milyen aktív vagyok. Le se csukom a szemem. Nem is fogom tudni. Élvezem is. Kár hogy se tehetség, se lehetőség. biggy

Amiből építkezem:

http://www.freeweb.hu/ateizmus/whynot.html
(na, ez mondjuk durván ironikus. de azt le kell venni róla. elgondolkodtató.)

amúgy meg rá fogok kattanni szokratészre egy kicsit. (ezt megjósolta a filozófiatanárom)

Na, szóval.
Holnap beszélnem kell az anyámmal. Hadd aggódjon. (szemét dolog, de akarom, hogy figyeljen rám)

Az az idézet jutott most eszembe, amit nem tudok pontosan idézni, hogy:
Eszmecsere tulajdonképpen nincs, mert az ember csak a saját eszméjéről tud még jobban meggyőződni érvek felsorakoztatása után.
vagy valami hasonló.

So, most beszéltem már megint kb. másfél órát istenről, ahogy olyan nagyon szívesen teszem ezt mindig. Azt kell tudni, hogy kontrázok. Ha valaki hiszi, akkor én nem. Ha valaki nem, akkor én igen.
Általában ilyen vagyok, hát bocs érte. Imádok vitatkozni. Nem mondom, hogy jól megy, mert néha elég hülye érveket szoktam felhozni, de…

Volt az anyámnak egy kolléganője még régen, akinek elköltözött a fia. Aztán nem kaptak róla hírt. Hiába hívták, nem érték utól. Ha utolérték, egy-két szavas válaszokat adott. Vagy azt sem.
Aztán kiderült, hogy szektás lett a srác, a guru pedig nyomatta a szöveget a gyereknek, hogy a szülők le akarnak téríteni a helyes útról, meg satöbbi. Meg isten, meg gonosz (ördög), meg satöbbisatöbbi.
A dolog happyend, mert a srácot valahogy kihozták a szarból (persze ez is csak látásmód kérdése), most már boldog apuka. És gondolom, hiszi istent, de nem fél tőle.
Na, ez okozta azt az anyukámban, hogy el kezdett félni, hogy jajj, mi lesz, ha majd az ő gyerekeivel is ez történik.

El se mertem nekik emiatt mondani, hogy a Krisnásokhoz jártam, tuti kikészült volna. Máig nem mondtam el. Talán nem is fogom sohasem. Ami persze gáz, mert… Na de mindegy, meg akarnám kímélni a drága Anyukámat. Jelenleg úgyis van pár ügyem, ami miatt fájhat a feje.
Pedig igazán elmondhatnám neki, most tényleg kéne, kedvem lenne hozzá. Mert minél többet beszélek istenhívőkkel, felekezeti tagokkal, annál inkább győznek meg arról, hogy én ebben nem tudok hinni. Ők meggyőződnek a saját igazukról, én meg a sajátomról. Vagyis inkább talán arról, amit belém tápláltak szülői szinten. Ami egy alap, és erre építem a házam. Mert azért már vannak saját gondolataim is. (erre fölöttébb büszke vagyok )
És bírtam úgy egy évet Krisnáéknál, hogy nem győztek meg. Szeretem őket, már el sem ítélem annyira azt az egészet, de nem az az én utam, ezt be kell látni. És kívánnám elmondani ez az Anyukámnak, hogy büszke legyen rám, meg hogy lássa, hogy úgy nevelt, hogy tudom képviselni az ő értékrendjét, szóval minden ok, anyu, szeretlek. cupp. (Miért olyan nehéz ezt neki elmondani? hm)
Valahol azt olvastam, hogy egy gyerek, akiből felnőtt lesz, akkor érzi úgy, hogy megfelelő szeretetet és törődést kapott, ha viszi tovább azt az értékrendet, amit a szülők képviseltek. (na, most ismételtem egy csomó szót, nem lett túl irodalmi, bocs)

Akkor azt hiszem, hogy az én gyermekkorom egészen boldognak mondható. És ez örömmel tölt el. (Nesze neked: szeretem a neveltetésemet. Szeretem a múltamat - úh, ez nagyon jó játék ám, próbáljátok csak ki!!!)
Mikor lesz anyák napja?

(maga biztos nagyon magabiztos,
önnek meg öntudata van - most ez ugrott be a tudattalanból)
Szóval azt kell mondjam, nem sok dologban vagyok biztos, de abban igen, hogy ebben most biztos vagyok. Hogy értékes vagyok. (Szeretem magam). /megjegyzés vitapartneremnek: ezt akkor most Isten sugallja, vagy A Gonosz?/ akárhogy is, én nagyon jól érzem magam most a bőrömben.
Ami persze egészen önző érzés. áhh, nehéz ez a filozófia.
azért önző, mert nem hiszem, hogy teljesen meghallgattam volna a másik fél véleményét. mit tudom én. és ez meg egy két nappal ezelőtti téma. hogy meghallgatok-e másokat. hát öööö
itt a vége. ez volt ma, az úr 2008-ik esztendejében.

ui: tervezek egy zarándokutat csíksomlyóra. kihívás túra. gyalog. vállalkozó társ kerestetik.

Kis Muk a városba látogat.
Egy utcasarkon, bádog szemetesvödör mellett valami furcsa hangot hall. Valami nyöszörög. Felemeli a bádogtetőt, s akkor látja, hogy egy bús szemű kismacska az.
Muk mosolyog rá, ölbe veszi, hiába koszos és büdös. Igen, Muk ilyen toleráns.
- Ne sírj, cicus - mondja neki, s babusgatja közben.
(*)
- Hagyd, már abba a nyígást! - ordít már Muk a cicával, mire az kiugrik az öléből, és elszalad. Muk pedig utána, szűk sikátorokon, parkokon át, dühe már olyan hatalmas, hogy meg akarja leckéztetni a büdös kis nyavalyást. Eszeveszetten rohan, már szinte nem is lát, olyan gyors. Aztán fogja, rúg a hang irányába egy nagyot.
- Jujjjujjjujujjjjj! - kiált fel hangosan a manó. S akkor látja, hogy amibe belerugott, az nem a macska, hanem…
a kő. idáig cipelte Jézus, aztán megunta cipelni.

(*) Ide jött volna valami átkötő szöveg, valami fokozás, ahogy Muk egyre idegesebb lesz, de ahhoz most nem volt kedvem. :S

Szeretem a palacsintát. Szeretem a mosolyt. Szeretem az ölelést. Szeretem a barátaimat. Szeretem a szüleimet. A testvéremet. Az emlékeket. Szeretem a monotóniát. Szeretem az izgalmakat. Szeretem az írást. Szeretem a hallgatást. Szeretem a megfigyelést. Szeretem az orgazmust. Szeretem az érzelmeket. Szeretem a meséket. Szeretem a játékokat. Szeretem a cappuccinot. Szeretem a hamburgert. Szeretem a rántott húst. Szeretem az uborkát. Szeretem a klasszikus zenét. Szeretem a lázadást. Szeretem az olvasást. Szeretem a jóreggelt kekszet. Szeretem a nevetést. Szeretem, ha meghallgatnak. Szeretem a kutyámat, de őt talán nem annyira, mint kéne. Szeretem az istent. (azt, aki a fejemben van) Szeretem a szeretetet. Szeretem a verseket. Szeretem az avokádót. Szeretem a sírást. Szeretem a tanulást. Szeretem a kiváncsiságot. Szeretek kötni. Szeretem a számokat. Szeretem az okos embereket. Szeretem az érzelmes embereket. Szeretem a fenekemet. Szeretem a szerelmeskedést. Szeretek táncolni. Szeretem a lázadást. Szeretem a furcsaságokat. Szeretem a meleget. Szeretek biciklizni. Szeretek sétálni. Szeretem a segítséget. Szeretek lustálkodni. Szeretem a társasjátékot. Szeretem a történeteket. Szeretek agyalni. Szeretem a filmeket. Szeretem a grízes tésztát. Szeretem a csokoládét. Szeretek dohányozni. Szeretem a humort. Szeretem az iróniát. Szeretem a szimbólumokat. Szeretem a kényelmet. Szeretem a természetet. Szeretem az építészetet. Szeretem a színjátszást. Szeretem a pszichológiát. Szeretem a változatosságot. Szeretem a kihívásokat. (ha nem túl nagy). Szeretek beszélgetni. Szeretem a titkokat.
bla-bla-bla. folytatása következik. (akár általatok is)
(irónia: amúgy minden mást utálok, hogy tudjátok. bleee)

Kis Muk folyóparton. Hol máshol?

És épp a kedvenc kavicsával nyűglődik. Mivel mással?
Erre jön Jézus nyugodt, higgadt ábrázatával, és…
Volt kavics, nincs kavics.
- Hé, ez most mi volt? - hukkan fel Muk. És keresi a tündért. Persze az sehol. Amikor kéne, akkor nincs sehol.
Muk pislog egy-kettőt, majd elindul útjára hogy új megoldandó problémát találjon magának.
“Truk-truk”. Sehol semmi.
Megy jobbra, megy balra, de nem találja. Most mivel szórakozzon. Végül eljátszadozik a víztükörrel, nyelvet nyújt neki, majd fűcsomókat dobál bele. Csupa haszontalan dologgal tölti tehát az idejét. És mikor már kezdi épp jólérezni magát, mert rájött, hogy kihalt csigaházakba jól lehet vizet tölteni, majd azokkal egy gödörben új tavat telepíteni (igen, ilyen új hasznos dologra szánta el magát hősünk), megjelenik a rég várt Tüdér.
- Hogy ityeg a fityeg? - kérdi.
- Kösz, minden remek - mondja Muk -, csak egy gond van, elvitték alólam a követ. Így most nem tudom min mérni az erőmet. Sose fogom megtudni, hogy mire vagyok képes.
- Nahát, az remek! - örvendezik a kisasszony.
- Nem éppen - háborodik a tótöltő. - Most aztán esélyem sincs. Pedig már kezdtem úgy érezni, hogy sikerülni fog. Erre jön ez a hosszúhajú valaki, motyogott valamit a szeretetről, meg a segítségnyújtásról, aztán fogta magát, összetette a két kezét, megjelent valami fény a felhők között és eltűnt a kő. Hát ilyet én még nem pipáltam.
- Gondolom, segíteni akart - próbálkozott a tündér.
- Segíteni, segíteni! Hisz megtehette volna ezt úgyis, hogy hatalmas muszklikat teremt.
- Na ja - válaszolt a tündér, majd eltűnt a patak sodrásában.
Muk pedig magára maradt a gondolataival (gondjaival) és folytatta lehetetlen tókészítő projektjét.

(A szerző utószava:
Herceg, kérlek, bocsásd meg ezt.
Tudom, béna lett, de hát az alkohol,
E jó barát nem segít a mű születésében.
Gondolkodásomat akadályozza folyton.)

Szóval lecsapott rám megint. Mert milyen kis izé voltam, hogy kinevettem az adventistákat. Meg szörnyülködtem a kifeszített Jézus szobron a gyerekszobában, mikor náluk aludtam. uh, jaj. és még az a rács is… na, az volt a legrosszabb. (nem, ez nem álom, ez valóság volt. Vala régen az úr 2008. esztendejében egyszer, hogy adventistákkal tartottunk vmi Afrika mentő akciót. Akkor aludtunk a helyi plébánián, vagy nem tudom, hogy hívják. szégyen, nem szégyen, úgy beparáztam ott, betéptem az udvaron. Jött az ördög belém, vagy mi)

Erre tessék, megmutatja nekem az Isten, hogy ő van, és hogy ezekért az istentelen bűneimért meglakolok.
Vala egy srác. Nagyon szerettem. A legjobban szerettem mindennél. Magamnál is. (ami elég fura lehet néhányaknak, akik ismernek, és tudják, hogy nálamnál fontosabb dolog nekem nincsen). Erre írja: éppen azon van, hogy megtalálja az istent. az adventisták istenét. egy csajszin keresztül. nem tudom, hogy melyik fáj jobban. elvileg már lerendeztem magamban a srácot, már nem érdekelt legutóbb, mikor találkoztunk, pontosabban az, amikor elváltunk, de most….
Most sikítani tudnék, mert…
Mert nem hiszem el, hogy már oly sok embert elvesz tőlem az isten. még élő korukban.
Mert lelkiismeret furdalásom van, hogy talán azért került ebbe bele, mert én akkor hagytam, hogy elmenjen, és talán érezte, hogy már nem fontos számomra. és akkor tényleg nem volt. és erre miért csak most kell rájönnöm?
Mert nem tudom már én sem, hogy mit akar az isten, hogy van-e, és hogy azt akarja ezzel mutatni, hogy rá kéne döbbennem, hogy más utat kell választanom. Ateisták, hé, kérlek, védjétek meg az álláspontotokat, és győzzetek meg! (Szóval félek, hogy a hitem nem elég jó, és nem ezt kéne képviselnem. hé, mi van, ha nekik van igazuk? mi van, ha az egész eddigi gondolkodásmódom el van szarva? ha én vagyok a gonosz? honnan lehet ezt megtudni?)
Ó, te atyaúristen, kétségbe vagyok esve.
és sikítani akarok.
meg visszamenni a bölcsibe, ahol ilyen bajaim még nem voltak.
És rettegek, mert nem vagyok elég határozott, és nem tudom, hogy most mit kéne tennem ezzel a sráccal. meg kéne próbálnom kihozni ebből, vagy sem. (Mellesleg pont ez az. annyi embert hagytam már, hogy hagyja irányítani a saját maga sorsát. és olyan sokszor bántam meg. igen, mind azt a nyolc embert, aki hasonlóan nem a barátom már)
én vagyok a rossz?

én rossz vagyok?

és ő?
rossz utat visz?
kell nekem megmenteni?
meg kell menteni?
gríí és grúúú
örlődöm.

nem tudom, hogy valóban ettől akarom-e megmenteni, vagy csak nem akarom, hogy másé legyen.
micsináljak?
persze tudom. megint nem fogok majd csinálni semmit.
aztán majd megint jön egy ilyen eset.
és akkor megint kétségbeesek.
és megint gondolkozni fogok.
és megint nem fogok csinálni semmit.

és így fogom szépen leélni a szaros életemet.

utálom.

(közben ő meg fenn ül a trónusán, és osztja a jegyeket. és mosolyog. én meg itt ülök a dolgozat felett, és hisztizek, hogy nem megy, de nem hatódik meg. szigorú tanár)
valaki mondja meg, hogy mit kell tennem.
utálom, hogy nem egyértelmű, hogy van-e isten, vagy nincs.
utálom nietsche-t.
de rohadtul. (persze ez csak egy vicc)