NSzántóRita

Az elsõ napok az oviban nem csak a fiamnak, de nekem is könnyet csaltak a szemembe. Miközben õ a csoportban sírt, én az ovi elõtt, az autóban tettem ugyanezt. Addig a percig ugyanis – egy kis túlzással – egy méternél távolabb nem került tõlem a kisfiam.
Akkor viszont ott kellett hagynom idegen helyen, idegenekre. Pedig legszívesebben magamra varrattam volna, ha nem tanácsolják sokan, amit józan ésszel én is tudtam, hogy a gyereknek szüksége van más gyerekek társaságára.
Igen ám, de mit ért mindez, amikor csupa rossz gondolat jutott az eszembe. Ha túl alacsonynak és veszélyesnek tartottam az óvodai korlátot, ha túl magasnak az ablakokat. Ha túl aprónak a játékokat, és túl homokosnak a homokozót. Mit tehettem volna, ha a hintáról az jutott eszembe, hogy a gyerekem bármelyik pillanatban kieshet belõle. Nem találtam biztonságosnak az óvodai létet. Nem azért, mert az óvó nénikben nem bíztam, hanem azért, mert úgy gondoltam, rajtam kívül más nem tud vigyázni a kisfiamra.
Tévedtem. Erre akkor jöttem rá, amikor elõttem, egy centivel a gyerekem legurult a lépcsõn. Rádöbbentem: ha mellette vagyok sem tudom mindentõl megóvni. És akkor már jobb, ha az eszemre hallgatok, és hagyom önállósodni a fiam. Persze ez mind szép és jó, de csak részben megvalósítható…

Drasztikus drágulás: nem lesz áfa-csökkentés, viszont lesz élelmiszer-áremelés. Az elõbbi ugyanis nem indokolt – a kormány szerint –, az utóbbi viszont igen.
Mert az idõjárás megint nem úgy alakult, ahogy kellett volna. A gazdáknak viszont valahol be kell hozni a szárazság okozta veszteségüket. Ez a valahol pedig a boltok polcai, azaz a vásárlók pénztárcája.
Drasztikus drágulás. Ezt hallani napok óta, és napok múlva nem csak hallani, de tapasztalni is lehet majd. A vásárlók már most felkiáltanak, meglátva a kenyér árát. És már most, azon gondolkodnak, hogy hogyan lehetne spórolni. Mert a kaján azért nem szeretnének. Viszont a luxuscikkeken igen. De – egy kis túlzással – a vásárlók többségének a kenyéren, tejen kívül majdnem minden luxus cikknek számít.
Drasztikus drágulás: elõ a régi praktikákkal, a spórolási ötletekkel. Ilyenkor jól jön a nagymama a háznál, aki tudja, hogyan készül a tegnapi maradékból ebéd a holnapi asztalra. Valaki azt mondta: a nagyi megélt sok mindent, az õ ötleteivel olcsón is finomat fõzhetünk. Igen ám, de amikor a nagyi spórolásra kényszerült, az azért volt, mert nem volt étel, amibõl fõzzön. Most van. Roskadoznak a boltok polcai, csak a pénztárcak kisebbek…

Nem ülnek rendesen a padban, nem várják meg, amíg a tanárnéni befejezi a mondatot, percenként kéredzkednek WC-re (Fõleg a kislányok, és persze kettesével, vagy csoportosan), egész órán beszélgetnek padtársaikkal, és a vadiúj ceruzákat egyelõre csak padon dobolásra használják. Õk az elsõsök, akik tegnap kezdték a sulit. És persze, amit csinálnak, az mind normális, hiszen nekik is szokni kell az új helyzetet.

Például azt, hogy jelentkezniük kell, és ha a tanárnéni szólít, csak akkor beszélhetnek. Vagy azt, hogy nincs délután alvás, sokkal inkább tanulás. És arra sem árt figyelni, amit mások mondanak, és addig nem szólunk, amíg a másik beszél. (Ezeket sokszor a felnõtteknek is nehéz betartani.)
Elsõ nap tehát teljes a káosz, egy kivülállónak úgy tûnik, itt soha nem lesz rend. A harmadik padban ülõ kisfiú talán soha nem tanulja meg, hogy ne forduljon hátra, a mögötte ülõ kislány pedig mindig cserfesen beszélget majd padtársával. Az ember azt hihetné, hogy a hangzavar nem szûnik meg soha. És akkor egyszer csak csend lesz. Mindenki rendesen ül a padban, és elhallgat. A tanárnéni ugyanis felemelte a kezét, ami azt jelenti, hogy csak ráfigyelhetnek. Egy egyszerû jel, de mûködik. Csend van, rend, és lassan kezdõdhet a tanulás…