NSzántóRita

Jelentkezzen, aki télen gyakran süt szalonnát a szabadban. Jelentkezzen, aki gyakran égeti az avart hóban, a kertjében. Senki? Elvétve? Jelentkezzenek a gumiéget?k. Persze ?k nem fognak, hiszen az illegális tevékenység. Akkor viszont mit is tiltott meg a szmogbizottság? Azt, ami egyébként is tilos, és azt, amit nem is csinálnak. Fura egy intézkedés ez a miskolci. Olyan mintha történt is volna valami, meg nem is. Miközben kénytelenek vagyunk továbbra is belélegezni az egészségügyi határérték háromszorosára n?tt szállóport.

Szmogriadónk ugyan van, de hogy ez mit takar valójában, vajmi kevés az információnk. De úgy t?nik, nemcsak nekünk, laikusoknak, de a szakembereknek is. Persze lehet azt mondani, hogy ennyi szálló por mennyiséget korábban meg sem éreztünk, hiszen a régi törvény szerint b?ven belefért a megengedettbe. De már nem az a törvény van, és valószín?, hogy az unió sem véletlenül ajánlotta az alacsonyabb küszöbszámot. S ha már van alcsonyabb küszöbszám, van szmogriadó, legyen rendelet is, amely pontosan kijelöli: mennyi szmognál, milyen intézkedésre – akár drasztikusra is – van szükség.

Amíg ez nincs, addig csak bizonytalanság van, számonkérés: miért nem ezt rendelte el a bizottság, miért azt. S addig végig ott motoszkál bennünk az a gondolat, elég volt ennyi intézkedés, vagy lehetett volna szigorúbb is a bizottság. Hiszen nemcsak a szmogról, az egészsüngkr?l is döntenek.

Amikor az illetékes miniszter, aznap már negyedszer jelentette ki, hogy minket bizony nem érint az orosz-ukrán gázvita, gyanakodni kezdtem. S?t, gyorsan fel is térképeztem, mire számíthatok, ha elt?nik a gáz a csövekb?l. A meleget még csak csak el?állíthatjuk egy két h?sugárzóval, olajradiátorral. Ha találunk kéményt a csikót?zhelynek, vagy egy szabad konektort a rezsónak, még a vasárnapi f?zést is megoldhatjuk. Csak arra a fránya melegvizes zuhanyozásra nem találni ésszer? alternatívát.

Eszembe jutott, micsoda virágzó szénbányászat volt régiónkban. Majd az olcsó orosz k?olaj elsöpörte az eocénprogramot, s ezzel együtt nyugdíjazták a vájárokat. Ám az olajkályhák sem kerülhették el a sorsukat, kiszorították azokat a gázkazánok, konvektorok.

A Zsolcai kapui gáz és légszeszgyár – én már csak hallomásból ismerem – csaknem százesztend?t élt meg. Akik ezt nosztalgiával sírják vissza, azoknak tolmácsolom a szakember véleményét: a barnaszénb?l nyert, alacsony f?t?érték?, légnem? energia aligha állítható el? környezetvédelmünk károsítása nélkül. Ráadásul, messzebbre nem jutatható el.

Megoldás lehetne egy, a várost körülölel? széler?m?park, vagy bécsi mintára egy energiatermel? szemétéget?. Vagy biogázfejleszt? rendszer a rekultivált hulladékhegyekben. Esetleg egy el?relátó pártpolitika mentes energiagazdálkodási terv. Vagy marad a rozsdás csikót?zhely?

Egy ebédet alig 200 forintból megf?zni szinte lehetetlen. Ezt a lehetetlent teljesítik nap mint nap az iskolai menzák, hiszen ennyib?l készül az étel. Az étel, ami olyan, amilyen, a gyerek vagy megeszi, vagy nem, vagy ízlik neki, vagy nem. Mindenesetre azt a konyhán dolgozók is elismerik: ennyib?l tápláló ételt készíteni nehéz. Mi szül?k viszont elvárnánk ezt, és azt is, hogy az ár ne változzon. Pedig fog, ha nem is most, de áprilisban az iskolai étkeztetési díj is beáll az áremelések sorába.

S míg a konyhán dolgozók – az energia és élelmiszerárak emelése miatt – ugyanott lesznek a megemelt összeggel, mint most, addig a szül?k sem lesznek beljebb. Nekik is megterhelést jelent majd a magasabb ételdíj. Miközben továbbra is elvárják – jogosan –, hogy egészséges, vitamindús táplálék kerüljön a gyerek elé, az iskolában, óvodákban is. De nem fog menni, mintahogy most sem megy.

A gyerek továbbra is azt kapja, amire futja, a szül? pedig továbbra is bosszankodik az áremelésen. Ami – ígérik – nem lesz drasztikus. Pedig, ha az lenne, talán kapna jobbat is a gyerek. De nem telik – panaszoljuk. Miközben – szinte észrevétlenül – becsússzan a kosarunkba egy-egy 300 forintos chips, vagy éppen még egy ennél is drágább, egészségtelen nasi.

Ünnepl?ben ültek a kispadon a gyerekek, csak tátották a szájukat a hatalmas karácsonyfára, a sok-sok ajándékra. Fehér ing, fekete nadrág, nagyon elegánsak voltak. És édesek, annyira, hogy Adriánt hazahoztam volna. ez volt az els? gondoltaom, amikor megláttam az alig 3 éves kisfiút, akinek a várakozás alatt, a fészkel?dést?l kibújt az ing a nadrágjából, itt-ott a gombja is kicsúszott a lyukból.

Ünnep van, s ha még nem is volt részük ilyenben, minden kislakó átérezte, hogy ez most egy nagy pillanat. Szól a zene, csak nekik játszanak a bábszínészek, és igazi hab a tortán: a sok-sok meglepetés, amit a hatalmas, színes csomagok rejtenek.

Mintha egy óvoda karácsonyi ünnepségébe csöppentem volna. Annyi különbséggel, hogy ide nem jöttek szül?k. Nemcsak azért, mert nem hívták ?ket, hanem, mert nincsenek. Illetve vannak, amennyiben a szül? szó azt jelenti: gyermeket nemzeni és világra hozni azt. Amennyiben többet is jelent, akkor tényleg nincsenek. Ennek ellenére várják ?ket, mert – a sors különös fintora –, hogy gyerekek viszont vannak.

A gyerekeknek vágyaik vannak, az pedig egy szül? (lenne). S úgy t?nt, az összes ajándékot elcserélnék arra, hogy az anyukájuk vigyázzon rájuk. De csak ajándékot kaptak, persze ez is több, mint amit reméltek.

Közben megtörtént az, amire idáig még nem volt példa. Az er?m? 4,4 milliárd forintos vételárát  még össze sem kalapozták, amikor az önkormányzat közgy?lési ellenzéke nemcsak hozzájárulását szavazta meg, de fel is sorakozott a cél elérésére. Pelczné dr. Gáll Ildikó parlamenti interpellációjával is megtámogatta az er?m?vásárlás fontosságát.

Utólag is érdekelne minket az ügy hátterében zajló csatározások részletei. Tudtuk, hogy az ELMIB Energetikai Zrt.-nek el?vásárlási joga van, de nem tudtuk, miért is ragaszkodnak ehhez. Majd annak is híre ment, hogy már megvan az új vev?, de az nem Miskolc városa. Közben a városvezetés diplomatikusan, bölcsen hallgatott, de tette a dolgát. A miniszterelnököt is meggy?zték, soha jobb gazdája nem lehet ennek az er?m?nek, mint a miskolciak.

Az er?, az er?m? már velünk van. Szurkoltunk, hogy így legyen. Mert azt mondták, hogy ezzel akár önköltségi áron termelhetünk h?- és villamosenergiát a város lakóinak. Jogos a kérdés, hogy mikortól hol jelentkezik majd ez a megtakarítás? Jelentkezik majd? Az er? továbbra is velünk lesz?

Mehetsz dolgozni, ha tudsz. Körülbelül ezt sugallja a mai helyzet. Mert ugye javult a fiatal anyák munkába visszatérési esélye, meg jogszabály is van, hogy vállalhatnak gyes mellett 8 órás munkát. Tehát minden adott. Gondolhatnánk. De ne gondoljuk, mert megint porszem került a gépezetbe.

Alig egy évtizede volt elég bölcs?dei hely, akkor viszont jogszabály nem volt. De mára javult a helyzet, de legalábbis megfordult.

Most mehet dolgozni az anyuka, de akkor mi lesz a gyerekkel. Nincs ugyanis hol elhelyezni. Vannak a szerencsések, akiknek jut bölcs?dei hely, és vannak a még szerencsésebbek, akiknek a nagyszül?k tudnak segíteni a gyerekelhelyezésben. (És persze vannak a legszerencsésebbek, akiknek nem szükséges a gyerek 3 éves kora el?tt visszamenni dolgozni.) A többiek pedig várhatnak sorukra.

?k várnak is, csak a munka nem vár. Egy-egy álláslehet?ségre nehéz szívvel mond nemet az ember, f?leg, ha helyzete indokolja, azaz, kell a pénz. De mégis vissza kell utasítani, mert a gyereket nem lehet magunkkal cipelni a munkába. S egy-egy munkahelyre legalább akkora várólista van, mint a bölcs?dei helyekre.

Mit tegyen hát az anyuka? Munka vagy gyerek? Választhat. Illetve nem választhat, kényszerhelyzetben van. Épp, mint egy évtizede.

S míg ezek a számok, grafikonok íróasztalok mellett születnek, addig a b?nöz?k már „dolgoznak” azon – persze országszerte –, hogy jöv?re ezek az adatok még rosszabbak legyenek, de legalábbis ne csökkenjenek.

A tragédiák helyszínét rövid id? után ellepik a gyertyák, a virágok. Az emlékez?k ezzel fejezzik ki együttérzésüket a családdal, az elhunyttal. Kedden tragédia történt Miskolcon, de helyét csupán kordon, kisebb kupac törmelék, és életveszélyre figyelmeztet? tábla jelzi. Valamint az, hogy a járókel?k megállnak, és mutogatnak a helyre, ahol meghalhatott a férfi. Igen, beindult a katasztrófaturizmus. Persze enyhe túlzással, hiszen igazi turisták valójában nem érkeznek hozzánk, de a helyiek felkeresik a helyet, ahol egy vakolatdarab ütött agyon egy embert. Mindenki szörnyülködik, megnézi, mutogatja ismer?seinek, majd szépen továbbmegy. És akár újabb tragédia is történhet, mert sok gyalogos inkább a síneken közlekedik, félve attól, hogy ?t is agyonütheti egy vakolatdarab.

A szakemberek pedig azonnal dolgozni kezdtek, azonnal a tragédia után. Végignézik a házakat, hogy milyen állapotban vannak. Ez kicsit olyan – persze nagyon kicsit –, mint amikor otthon lekerül a pincébe az üveg dohányzóasztal, miután a gyerek megütötte magát benne. És ezután majd tudjuk, hogy üveg dohányzóasztalt nem veszünk. De egy másik veszélyforrásra csak akkor kezdünk figyelni, mikor megvan az újabb baj.