Mániák

Már megint kitört a nagy lottóláz! Nem csoda, hiszen a több mint két milliárd forint a tét. Ez mekkora pénz?
Elképzelhetetlenül sok, ahogyan Rejtő egyik közismert alakja fogalmazott: márpedig ennyi pénz nincs! De van és úgy vélem mindenki el tudná költeni. Én is! Minden gond nélkül, bizonyára nem kellene pszichológus az egész feldolgozáshoz, annál inkább körorvos barátom a hír hallatához, hiszen az öt, szelvényemen beikszelt szám hallatán felpörögne a motorom, mint Hamilton McLarenje a startnál. A leendő nyertesnek csak annyit üzennék: ne aggódjon, ilyen temérdek pénzt is el lehet költeni ügyesen. Adni az igazi öröm, ezt (no meg persze a milliókat) megosztani minél több baráttal, rokonnal, az igazán öröm. Akadnak persze akik nem is ok nélkül tartanának a rossz emberektől, ám ha ezzel kellene nap mint nap foglalkozni, alig maradna esélyünk örülni. Egymásnak, magunknak.
Lehetek persze én is a nagy nyertes (el ne felejtsem szombaton feladni a szelvényt) és bizony készen állok a nagy kihívásra. Fejben már többször is szétosztottam a százmilliókat. Ezzel nem lenne gond, miként azzal sem lesz probléma, ha Fortuna valami tévedés folytán más számaira gondol. Valaki és valakik élete egy csapásra megváltozik majd, és én annak is örülni fogok.

Milyen egyszerű volt minden… A hét végék és az ünnepek előtt nagyi kora reggel elindult a piacra és két családnak bevásárolta az egy-két pár tyúkot, vagy csirkét, zöldséget, gyümölcsöt, és még apró meglepetésekre is futotta.
Kamaszként nekem is fontos feladatom volt ilyenkor, mert reggel én mentem el a depóhoz, Vinnai néni trafikjához, ahol nagyi lerakta a már megvásárolt, cekkerbevalókat. Én előbb nézelődtem, megettem egy sült halat, vagy sült hurkát, nézelődtem a trafik kínálatát (Milyen remek pecsétgyűrük voltak fradistáknak, dózsásoknak, vasasoknak, no meg zsebtükör Winettouval, félcsupasz csajokkal).
Aztán hazacipeltem az árut, hogy aztán induljon a sütés-főzés. Készült a finom leves, pörkölt és rántott hús, no meg a jobbnál jobb házisütik, főként ünnepnapokra.
Ma már minden másként megy. Hetekkel előre bespájzolunk a mélyhűtőbe fagyasztott húst (lehetőleg akciósat, nagy tételben, mert az úgy olcsóbb), mirelit zöldséget, meg sok egyebet. Az alaposabbja, az egészségét jobban óvó alaposan elemzi a cimkéket, nem teszi kosárba az ártó tartósítószert tartalmazó terméket, de sokan még fittyet hányak erre.
Lehetne pedig okosabban vásárolnunk, alaposabban szemügyre véve a portékákat. Sőt kellene is, hiszen saját és szeretteink egészsége a tét!

Mindenben volt részem az egyetemi évek alatt. Kezdtem a kolival, aztán jött kényszerbõl az elsõ albérlet.

Akadémiai (ez volt az utca neve), a közelben, fõbérlõs. Azt követõen nem sokkal messzebb átmeneti, hiszen bár a fõbérlõ alig volt ott, volt egy lezárt szobája. És utolsóévesként az álombelii: a Nagyerdei körút mellett, kétszintes, három szobás, három emberes. Csak a magunk urai voltunk, annak minden elõnyével és hátrányával. Utóbbiba tartozott az is, amikor hajnali fél háromkor becsengettek a haverok, hogy fõzni lenne kedvük és csak nálunk lehet ezt megcsinálni.
Úgy vélem ezen tapasztalatok birtokában valósat tudnék mondani egy választásnál: koli, vagy albis? Habozás nélkül a kolit választanám. Miért? Mert itt meg lehet találni az ideálisat, fõként a mostani diákszálló infrastruktúrák mellett. Igaz az Agrár kollégiuma negyedszázaddal ezelõtt irigylésre méltó volt a cívis városban, hiszen négyen voltunk egy aprócska, nevezhetnénk apartmanban.
Lehetne sorolni, mi mindenre tanítottak (vagy taníthattak volna) meg az egyetemi évek. Önállóságra, a pénz beosztására, döntésekre és még sorolhatnánk. Mindezek függetlenek kollégiumtól, vagy albérlettõl, ám az elõbb említettek mellett csak a kollégium adta meg azt a közösségi szellemet, amelybõl okosan a bohém évek után jól lehet sáfárkodni. Alkalmazkodás másokhoz (és persze önmagunkhoz), konfliktushelyzetek kezelése (az egyéni érdek és a közösségi érdek ütközése). Summázva: megvan a lehetõség arra, hogy egyedül lehessen valaki és arra is, hogy igencsak élõ közösség aktvív részes. Olyan mint a fõzés, hiszen nagy fazékban keveset és sokat is lehet fõzni, kis fazékban csak keveset!
Ön hogy látja mindezt?

Megmondom õszintén, kellemes meglepetéseket tapasztaltam három ügyfélszolgálatnál is.
Az utóbbi napokban bõven volt tennivaló, amelyektõl kissé rettegtem. Gáz, villany és vízszolgáltatónál volt dolgom, az utóbbi idõben mindhárom témakör gyakorta szerepelt lapunk hasábjain és a szon oldalain.
Villany és vízügyben tágas, klimatíiált ügyfélszolgálati helységek vártak. Ahol volt biztonsági ember készséggel útbaigazított, az ügyfélszolgálatosok pedig hasonló módon érthetõen, türelmesen és udvariasan magyarázták el, hogy mit, hogyan és miért kell tennem. Így aztán a vártnál jóval hamarabban és sikeresebben végeztem.
A harmadik helyen sem volt gáz, igaz elsõ alkalommal napközben többször is ,meggondoltam magam, mivel jelentõs sor állt a 14-es ház elõtt. Aztán szerdán délután ötkor, a meghosszabbított ügyfélszolgálati nap zárása elõtt egy órával már azonnal ügyfeleshez ülhettem, aki a korábbiakhoz hasonlóan korrekt, udvarias módon kezelte ügyemet. Mivel vissza kellett még mennem, egy hét múlva szintén szerda délután tettem, hasonló sikerrel.
Bizonyára szerencsém volt az idõpontokkal, de maga az ügyfél kiszolgálása példás, uniós volt. A gázosoknál maga a helyiség kicsi, de a hírek szerint õk is költöznek az Univerzumba. Az egyéként is remek ötlet, mert így egy füst és egy ház alatt két szolgáltatónál is lehet rendezni a rendeznivalókat. Az igazán ügyfélcentrikus megoldás persze az lenne, ha egy ugyanazon helyen lenne még a villannyal és távhõvel kapcsolatos ügyintézési hely, de ez már maga lenne az Kánaán.

Ami viszont megfontolandó: a gázos hölgyeken azért látszott az utóbbi idõszak munkája, megviseltek, fõként idegileg tûntek fáradtnak. Egyikük el is panaszolta (nem nekem, a másikkal beszélt), hogy az ügyfelek miért nem akarják megérteni: õk nem tehetnek arról, ha valakinek a hátralékát be kell fizetni, vagy a magas tartozás miatt leveszik az órát! Õk a lánc végén vannak, nem õk szabják meg a határidõket, gázárat, õk csak végrehajtják azt, ami a dolguk. Megértik, hogy az ügyfeleknek rossza a kedve, idegesek a kikapcsolás, a magas hátralék miatt, de ezért nem az ügyfelesek tehetnek. A kulcsszava a megértés, az emberség volt: És ebben teljesen igaza van!

Mint a csík, úgy fickándoztunk a napfénybe. Klottgatyában, mezítláb, szakadt rólunk a víz, csípett a mûanyag tévélabda a homokban.
Amikor messzire szállt a laszti, rohantunk a kúthoz, nyomtuk és ittuk a vizet, locsoltuk egymásra. Azokon, a pár évtizeddel ezelõtti nyarakon is meleg volt. Nem lestük mi a hõmérõt, pedig akkor is felkúszott a higany a harmincas fölé, igaz azt sem mondtuk, hogy kánikula. Nyár volt, meleggel, zivatarral, idõként mackós hûvössel. Amikor már olvadt az aszfalt (hû, de sokszor volt ilyen) és a zsíros kenyeret nem lehetett a szabadban enni (lefolyt róla a zsír), akkor mi is be-behúzódtunk az eperfa alá. Ám ha jött a locsolókocsi azonnal az út szélén teremtünk és élveztük az alkalmi strandolást. Nem értettük, hogy az öregeket, miért tesznek fejükre zsebkendõbõl négy görccsel készített fejfedõt és miért locsolják lelkesen. Õk keresték hûvöset. Pontosabban kerülték a napot.

Lepergett azóta pár nyár az én filmtekercsemrõl is, azóta sokminden megváltozott. Aszfalt, beton mindenhol, emeletes házak mutatnak stoppot az akkoriban az utcákon még zabolátlan csikóként nyargaló a hûsítõ szellõknek. A betonrengetegben élõ, keveset kimozduló öregeket, a betegeket és a rohanástól legyengített imunnrendszerrel bírókat végzetesen is megviselheti ez a kánikulai meleg. Számukra már sajnos fele sem tréfa az ilyen frontváltós idõjárásnak. Rájuk vigyázzunk, õket óvjuk akár azzal, hogy telefonon rendszeresen hívjuk õket. Nehogy végül folyamatosan kicsörgés legyen a válasz…

Milyen a magyar? Takarékos, félrerakós, semmit ki nem dobós. Ilyen a gyógyszerekkel is.
Zömében kétfélék vagyunk. A betegségtõl nem félõ, egészséges típus nem szed gyógyszert, így a házipatika is üres. A hipochonderes (ilyenbõl jóval több van) rendesen gyûjti a pirulákat. Az persze nem baj, ha az orvosa írta fel. A gond az,amikor szomszéd, barát, rokon mondja: erre meg erre ez a tuti megoldás. Nosza, akkor kóstoljuk csak meg….
Így aztán gyarapodik a nájloncacskós házipatika tartalma. Az igazán spórolósoknál a legmélyebb bugyrokban rég divatjamúlt, lejárt szavatosságú gyógyszerekbõl is van bõven. Fölöslegesen, az ártás veszélyével és drágán.
Szedjük, kapkodjuk befelé kontroll nélkül a bajok várható orvoslóit. Pedig olyan egyszerû lenne minden, mint utazás elõtt. A háziorvostól meg kell kérdezni, mit javasol otthonra, amivel hirtelenjében (láz, fog-vagy fejfájás) csillapíthatjuk a láz, vagy a fájdalmat. Minden egyébre csak akkor van szükség, ha orvos látott bennünket, hiszen hallomásból vett vérnyomáscsökkentõ, nyugtató, vagy bármi más szedése felelõtlenség.
Lehet ezzel is spórolni, nem is keveset. Csak azt szedjük amit muszáj és csak azt, amit az orvos javasol. Ezzel nem csak a pénztárcánkra, egészségünkre is ügyelhetünk.

Szegény Britney! Nem tudja kezelni azt a sok jót ami az utóbbi párévben törént vele. Balhés bulik, cucc, depresszió, elvonás, most meg ez a narancsbõr!
Egy folyamat törvényszerû vége, ami már a zene, a mûvészet tõle jóval veretesebb személyiségeinek végzetessé vált.
Az elsõ klippjében az tûnt fel, hogy milyen bájos volt és milyen akrobatikus a mozgása. Utóbbi magyarázat volt a sport, a torna. Aztán egy rövid ideig bírta és szembeszállt a sztár-trend mindent elsöprõ végeztével. Majd megmérettett és gyengének bizonyult. Elkapta a forgószél és dobálta bulikba, balhékba, kapcsolatokba és elvonókra. A legkisebb ebben az egészben a narancsbõr. Az õ korában egészséges test és életfelfogás nem engedné a comb alatti ráncocskákat, illetve pár hónap alatt korrigálni lehetne kevesebb itallal, több mozgással, megfelelõ étrenddel. Persze akkor nem lenne téma a média világában, amitõl persze a mi életünk teljes lehetne, az övé viszont alighanem felhajtástól, szerepléstõl kevesebb. Õt, vagy menedzserét pedig már csak ez élteti, ki tudja meddig!

Minden nyár meleg volt gyerekkoromban és mi naphosszat a szabadban játszottunk. Amikor már nagyon megszomjaztunk, szaladtunk a kúthoz.
Keretünk egy kavicsot, amelyet a nyomókar alá raktunk és akkor tenyerünkbõl tálat formálva kortyolgathattuk a hûsítõ cseppeket. Nem foglalkoztunk azzal, hogy ez kinek a kontójára megy, inkább élveztük a csobogó vizet, hiszen akkor még kevesek lakásában volt vezetékes víz.
Mi is, miként a környéken nagyon sokan az utcáról hordtuk be vendérrel, kannába, néhány ház udvarán pedig ott állt a kerekes kút. Nagyiéknak is volt ilyen, ami egyébként nyáron hûtõként is funkcionált.
Ma már más a helyzet, ám közkutak még mindig vannak. Nem is baj, hiszen a nyári melegben szomját csillapítani vágyóknak valóságos oázisok. Magam is láttam nem egyszer, hogy bringázó gyerekek álltak meg pár kortyra a kútnál, babakocsit toló kismama nedvesített be pelenkát, hogy piciny kezeit azzal hûtse le.
Létjogosultsága van ezeknek a régmúltra emlékeztetõ kutaknak, ám sajnos vannak akik visszaélnek mindezzel. Kocsit mosnak, vedérrel hordják be mosáshoz, fõzéshez a köz vizét, és olyanok is akadnak, akik még arra sem restek, hogy éjszaka füvet locsoljanak az ingyenvízzel. Megkárosítva ezzel mindannyiunkat, hiszen ez a víz sem grátisz van, hiszen végül mindannyiónk kap a számlából.

Mintha filmforgatás lett volna. A sérült autóból kikászálódó, vérzõ férfi segítségért kiáltott, majd telefonon hívta a mentõt.

Pár perc múlva szirénázó tûzoltók és mentõk érkezte Nyíregyháza belvárosába és elkezdõdött a küzdelem az életekért. A felborult buszt ablakait betörték, a karambolozott autó utasait motoros fûrész, lángvágó és egyéb mûszerek segítségével kezdték menteni. A mentõsök azonnal nekiláttak a sérültek ellátásának, a vegyi anyagot tartalmazó hordót pedig a katasztrófások vették kezelésbe. természetesen a rendõrök, a helyszínelõk sem maradtak ki a “buliból”.
Látványos, profi módon megszervezett, bemutató volt, többszáz bámészkódóval. Remélem közülük sokan megértik azt, hogy miért fontos vigyázni magunkra, másokra, miért kell ügyelni vezetéskor, betartani a szabályokat, hiszen a történtek csak a bámészkodóknak volt mozizás, filmforgatás. A rendõrök, mentõsok, tûzoltók, katasztrófások, a szakemberek számára ezek sajnos munkát, hétköznapi tragédiákat jelentenek. Mint nem sokkal késõbb a polgári, halálos karambol…….

Bármit elérhetünk, ha igazán akarjuk, ha a genetikailag megírt adottságon túl bírunk a kitartással, a kôkemény munkával, az optimizmussal, a megvalósíthatatlan nem ismerésével.
Még az esztendõ elején, talán januárban egy õrült anglia versenyrõl tudósítottak a lapok, portálok, híradók. Egy sekély folyón kellett átjutniuk a sárfutóverseny résztvevôinek. Nem mondom, mókás volt. Miként az ordítóverseny, a hotdogevô világbajnokság, oszloponülés, és sorolhatnánk még az észbontó, agyalágyult rekordkísérleteket, melyektôl idônként hangosak a bulvármédiumok. Zömük értelmetlen magamutogatás, mely mögött igaz érték nincs, egyszerû rekordhajhászás.
Vannak, akik hasonló bôrt húznak olyan, szintén átlagfelettit igénylô teljesítményekre, mint amilyen például a csúcsok meghódítása. Érvelve azzal, hogy az emberi tûrôképesség határának tágításán kívül más, valós értéket nem hordoz magában. Akad persze benne némi igazság, ám fordítsunk egyet az egészen, nézzük a hegy másik oldalát. Bármit elérhetünk, ha igazán akarjuk, ha a genetikailag megírt adottságon túl bírunk a kitartással, a kôkemény munkával, az optimizmussal, a megvalósíthatatlan nem ismerésével. Ezekre gondoltam elsôként, amikor megtudtam, hogy Ács Zoli újabb útra készül. Nem is akárhová, a sarkörön, az üveghegyen túlra. Ki gondolta volna Zoliról , a csúcsok, a sarkok meghódítását jó pár éve, amikor a Krúdy gimi padjait koptatta…

Lehetetlenek pedig nincsenek, csak tehetelenek — lehet mindennek a mottója. Joggal, hiszen bárki eljuthat saját üveghegyén túlra munkában, sportban, bármiben. Persze arányaiban csakis olyan áldozatvállalással, elszántsággal, amellyel a legnagyobb csúcsokat is sikerrel lehet ostromolni.