csiriptanya

Fruzsi értelmes, érdeklődő csöppség volt óvodásnak. Talán kissé elevenebb a többieknél, sőt azt is mondták róla, hogy hat fiúval felér. Ő viszont alig várta, hogy végre “nagy legyen” és iskolába mehessen.
A kistelepülésen – noha nem volt kitűnő – mégis az osztály élmezőnyébe tartozott. Mindig ott volt, ahol valami történt. Kíváncsiságát, fantáziáját mindig éltette az iskola szellemisége, otthonias légköre.
Annál nagyobb volt a megdöbbenés, amikor a család a kis faluból beköltöztek a városba. Fruzsi egy zsúfolt, lakótelepi iskolába került, ahol teljesítménye meredeken zuhanni kezdett. A csupán annyi volt a válasz: utálom ezt az iskolát. A hajdani cserfes, mindenre kíváncsi kislányból időközben koravén, befelé forduló s időnként megmagyarázhatatlan agresszivitásban kitörő kamasz lett. A korábbi sok “diákfőszerep” helyett, itt csupán statiszta lehetett, amibe majdnem beleroppant.
De mint a mesében a jó tündér, úgy került elő a semmiből két hajdani osztálytárs, akik egy közeli iskolába invitálták Fruzsit. Már az első napon olyan feldobott állapotban érkezett haza, hogy ezt nem lehetett nem észrevenni. Anyja mintha álomból ébredt volna, lidérces álomból. Iszonyúan szégyellte magát azért, mert nem gyermeke egyéniségéhez választott iskolát, hanem csak úgy, ahogy a sors hozta.

Még csak néhány perce voltak a világon a lányaim, máris úgy éreztem szólni kell hozzájuk. Elmondtam, hogy mennyire vártam, hogy végre meglássam csöppnyi arcocskáját, apró kezeit. Meséltem nekik arról, mi veszi körül őket.
Ahogy cseperedtek, egyre izgalmasabbak lettek a „traccspartik”, hiszen már reagálni is tudtak az elmondottakra. Majd kérdések százezreit zúdították rám és így lettek okosabbak tájékozottabban napról napra. A közös játékok, a versek mesék tovább gazdagították a tudásukat. Tavasszal az avarból kibúvó hóvirágokat kerestük az erdőben, majd órákon át néztük a virágba borult gyümölcsfák körül döngicsélő méheket. Nyáron a kánikulai napokon, a pancsolásé volt a főszerep. A vízparton töltött órák felejthetetlenné tették a legszebb évszakot. Az őszt sem az elmúlásra emlékeztetett. Vidáman rugdostuk a zizegő avart, süni és gesztenye után kutatva. Az első hóesés pedig minden évben kimondhatatlan örömet jelentett a lányoknak. Előkerült a szánkó, gömbölyödött a hóember. Még a hólapát is játékszer lett egyszerre. És így teltek múltak az évek. Egy dolog viszont nem változott évszázadok óta: a tavasz, nyár, az ősz a tél összekeverhetetlenül nyújt mindig olyan élményt a kicsiknek, mely felismerhetővé teszi számukra az évszakokat. Eddig ezt így gondoltam. Ma már tudom, hogy vannak olyan gyerekek akiknek nem természetes az évszakok jellegzetessége. Sajnos…

Itt a vizsgaidőszak a főiskolákon, az egyetemeken. A mai hallgatók a tananyag elsajátítása mellett egy új tudományágat is igyekeznek tökéletesre fejleszteni. Ez pedig a virrasztástan.

A fiatalok – tisztelet a kivételnek – minden eszközt bevetnek a siker érdekében: koffeintabletta, agyserkentők, gingkóbogyó, cserjekivonatok, energia italok és uram bocsá, diszkódrogokat is. Ezen szerek segítségével a szorgalmas diák akár három napot is kibír alvás nélkül és képes akár 1200 oldalt is elolvasni „egyfenékkel”. Az is nehezíti a helyzetet, hogy túlterhelt hallgatóknak egy félévben 10-12 sikeres vizsgát kell teljesíteniük azért, hogy eredményesen záruljon a félévük. További nyomásként nehezedik rájuk a még szülői elvárás, főleg ha a félévért kemény százezreket kell kifizetnie az ősöknek. És akkor még nem beszéltem arról, hogy nem egyszerű vizsgaidőponthoz jutni sem. A tortúra néha több energiát emészt fel, mint maga a tanulás.
Nem véletlen hát a diákok mit sem törődnek ilyenkor az egészségükkel. Egy cél van csupán: nagyon hamar le kell vizsgáznia, mert bamba állapotba kerül, ha a serkentők kiürülnek a szervezetéből. És akkor nem hogy a kérdést, de a saját nevét sem érti majd a tanerő. Nem is beszélve arról, hogy ezután a 72 órás kínszenvedés anyagát szinte percek alatt elfelejti. De külön fejezetben szólhatnánk még a további megpróbáltatásokról vizsga előtt. Hamuszürke, sápadt arc, kiszáradt száj, szapora szívverés: ami a vizsgadrukk „kórképe”.
Csoda hát, ha fergeteges bulit helyeznek maguknak kilátásba a fiatalok, ha vége ennek az időszaknak?!

Új Esztendő! Ízlelgetem a szót! Lehet , hogy valamit éreznem kellene ami, más mint eddig volt. De nem hiszem, hogy a pezsgős poharak koccanása varázsütésre bármit megváltoztatott volna.
Semmi olyan nem indult el, ami ne az előző év folytatása lenne. Az élet megy tovább! Vannak hétköznapok és ünnepek, indulatok, érzések, amik voltak és lesznek is mindig a világon. Hiába a babonák, melyektől azt reméljük, az idei év szebb lesz mint a tavalyi. Hiába a fogadalmak, de mi nem változunk. Emberek vagyunk esendők és gyarlók. Csak azt akarjuk, hogy szeressenek és szeressünk mélyen, érzéssel. Arra vágyunk, hogy siker koronázza léptünk, most és mindörökké. És ez nem változott évszázadok óta. Az már csak apró szösszenet, hogy megfogadjuk, hogy segítünk az elesetteken, átadjuk a helyünket a buszon az idősebbeknek, nem verjük meg a gyerekeket az esti mese előtt, többet dolgozunk a fizetésünkért, jobban szeretjük azokat is, akik bennünk nem szeretnek. A kaotikusos világban akkor is boldog vagyok, ha egy elszólás miatt azt találom mondani: ez az a nap, amikor gondolatban átölelem a viágot.

Csak akkor felelős a gépkocsi üzembentartója az elkövetett szabálysértését, ha nem derül ki, ki vezette az autót; ezzel a hétfőn elfogadott módosító indítvánnyal nagy kő esett le sokak szívéről, hiszen a korábbi meghatározás szerint minden esetben a gépkocsi üzembentartójának lett volna objektív felelőssége a szabálysértések elkövetésénél.
Nem is értem, hogyan merülhetett fel ez előbbi gondolat? Talán félre értelmezték a Kis herceg örökérvényű sorait. „Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.” De vajon ez esetben mi lehetett a megszelídítés tárgya. Az autó, vagy éppen az az ismerős? Nem is beszélve a haszongépjármű üzemeltetőjének esetéről, ahol – szerintem – még erkölcsi szempontból sem indokolható, hogy egy vállalkozó olyan magatartásért viseljen súlyos következményt, amelyet nem ő követett el. Valóban rengeteg autó szaladgál az utakon, és egyre elterjedtebb elv, hogy „nőt és autót nem adunk kölcsön”. Nem is lenne baj, ha csak arra irányulna a törvény, hogy apuka kicsi fia, kevesebbet cikázzon a nagyvérű járgányokkal, de vajon honatyáink láttak-e már olyan kistelepülést, ahol csak néhány kocsira futja? Ilyen helyen is adódhatnak olyan esetek, amikor el kell kérni a kocsit a szomszédtól. És mi van ha éppen az objektív felelősségvállalás mondatja ki a nemet, mely akár egy beteg nagymama, vagy egy fulladó gyermek életébe kerülhet?

Még csak néhány napja mutat decembert a naptár, sokan még a karácsonyi készülődésre sem igazán tudnak gondolni, de körülöttünk már minden káprázatos.

Az utcák, bevásárló központok fényárban úsznak, már csak egy kis hó kellene és olyan lenne minden, mint a gyerekkorom giccses játéka az a gömb, amely havazott. De ez is unottá vált egy idő után. Ezt érzem én minden évben az így december táján.
Már hónapokkal az ünnep előtt pompáznak a karácsonyfák a kirakatokban, árvalányhaj lengi be az utcát és a hangszórókból is karácsonyi muzsika szól. A kürtős kalács, a sült gesztenye és a forralt bor illata, már szinte orrunkba ívódik heteken át. Az ünnepvárás olyannyira hosszúra nyúlt, hogy mire megérkezik, megcsömörlünk a karácsonytól.
Hajdan annyira vártam ezt a napot. Olyan gyönyörű volt szentestén, ahogy az apró égők fénye visszacsillant a karácsonyfa díszeiről. A fenyő és a bejgli illata belengte a házat. Ettől volt más, mint a hétköznap. Erre érdemes volt várni. Ahogy a lángok kigyúltak, a szívünk is ünneplőbe öltözött. Mit ér a hónapokig tartó pazar pompa, ha a lelkek mélyén még alig pislákol egy parányi fény.

Elmúlt a nyár! Aníg a nap heted magával sütött, nem volt nekem semmi bajom. Még az sem zavart, ha a szabaságolás miatt kevesen voltunk a munka frontján, hiszen a következő hetekben pedig én pihentem míg mások dolgoztak. Röviden olyan egyszerű a képletem: ha nyár van nem bosszatn semmi.
De sajnos elmúlt és vele tovaszállt a pozitív gondolkodás is.Szerencsére nem teljesen. Megfogadtam ugyanis, hogy egy cseppel sem fordítok több energiát a dolgokra mint amennyit érnek. Sőt olyanon egyáltalán nem bosszantom magam, ami nem rajtam múlik – tudjátok: árt a szépségemnek.Ehhez tartom magam következetesen. Egészen annyir, hogy reggel arra ébredtem, hogy az egyébként korán kelő lányaim nem állnak még glédába, pedig iskolába kellene menniük.Eszter ugyan már felöltözött, de Adrienn ki sem szállt az ágyból. Az ok is hamar kiderült. Elromlott a hajvasaló és nem hajlandóak iskolába menni, hiszen nem elég trendi a sérójuk. Csak egy pillanatig néztem döbbenten majd döntöttem: kiadtam a házimunkát és megfogalmaztam a szülői igazolást emígyen: Tisztel Tanárnő! Rettenetes tragédia történt nálunk. elromlott a hajvasaló. Ezért gyermekem nem ment iskolába. Miután az eset a tornasorba állításhoz hasonló lelki traumát okozhat gyermekeimnek, így nem mertem megkockáztatni, hogy anyai szogorral, akaratuk ellenére, göndör fürtökkel iskolába engedjem. Megértését köszönöm: anyuka

A humoros videok küldése már nem meglepõ, de ezek között is akad új. Ezúttal egy betiltott Monika show adása egyre népszerûbb a tinik körébe. Az említett húsz perces szösszenet, valóban mosolyt fakaszt,de nem éppen intellektuális humorról van szó.
Há’ Mónika, hogy lehet kielégíteni egy ilyen nõt. Látod egy foga van azt is tombolán nyerte – mondja a Zoltán azon az ominózus letiltott videon, mely vágatlanul kering a világhálón. Erre a kérdésre a válasz is megérkezik a dühödt Ágitól aki indulatosan ecseteli: a f…od nem állt fel de a p…ámat kinyaltad. Hatalmas röhögés a stúdióba és a képernyõk elõtt. Egyre fokozódik a hangulat és egyre ciffrább „szólásmondások” kerülnek napvilágra, a kamaszok nagy örömére. Hát bõvült is a szókincs, és perceken belül mindennapi szlogen lett: egy foga van azt is tombolán nyerte.

Egyre többek fantáziáját megmozgatja ez az EMO stílus.Sok okosságot írnak és mondanak errõl, de szerintem nem gondolják végig milyen baromságokat állítanak. Ezt én így gondolom:
Nem uniformis az EMO

Láttam már néhány olyan filmet, melyben futószalagon gyártottak gyilkológépeket. Semmi agy, semmi érzelem, semmi szociális háttér és társadalmi kontroll. Csak egy program, mely minden egyedben ugyanaz. Hát ezt érzem én akkor, amikor az EMO-ról beszélnek pszichológusok, és az elõítéletesen gondolkodók. Azt hiszik, hogy ez egy egyenruha, mely kívül belül ugyanazokkal a paraméterekkel rendelkezik. Senkiben meg sem fordul az, hogy például a rendõr-, vagy katonai uniformis mögött is egyéniségek, jó és rossz „arcok” vannak, ugyanúgy, ahogyan a hétköznapian öltözködõ emberek között is. Az EMO nem szekta, mely elvárja tagjaitól, hogy melankolikus, pszichésen gyenge, depressziós és öngyilkoshajlamú legyen. Ez egy DIVAT! Így nagybetûvel, ahogy a pöttyös ruha, vagy éppen a balett cipõ, mégsem magyarázzuk bele, hogy a tüllszoknyácska viselõi, Marylin Monroe-hoz hasonlóan rejtélyesen körülmények között fognak meghalni. Sõt az sem biztos, hogy a felpóckolt keblû leánykák, zsebkendõnyi miniben, mind az utcasarkon kötnek ki majd. Ahogyan a történelem, úgy a divat is ismétli önmagát. Édesanyámat is a frász kerülgette a csõnacimtól hajdanán, amit szinte cipõkanállal kellett felhúzni olyan szûk volt. Mégsem tartott tõle egy percig sem, hogy a csövikhez hasonlóan „bélásokat” fogok kunyerálni a vasútállomáson. És sorolhatnám még az évtizedek alatt felbukkanó stílusirányzatokat.
Csak szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az erek felvagdosása figyelem felkeltésként, vagy öngyilkossági szándékkal, nem XXI. századi imós találmány. Sõt, a homoszexualitást sem újkeletû dolog. Nem hallottam még olyanról, hogy a fekete szemkontúrceruza fokozná a nemi vágyat az azonos nemûek iránt.

A lányok igazán szépek, jól fésültek voltak vidámak és érdeklõdõek. Én annál kevésbé, egésznapi bosszúság sorozatom után. Ha egyszer ez a levina beindul…
Szóval belevetettem magam a munkába, és vállaltam némi logisztikai feladatot is keddre. A húgom Réka megkért, hogy valami tombolán nyert az egyik olyan katalógusos kozmetikai cégtõl valami arcápoló ajándékcsomagot vegyem át ha tudom - monta, mert Õ a fõvárosban tanul. El mentünk a megadott címre: becsali volt. Kerestem a jó oldalát a dolognak. A piaccsarnok mellett, legalább lehet lángost venni, az lesz az ebéd. Mint a kívánós kismama alig birtam kivárni a soromat, addig is szemléltem az árcédulát. El is csodálkoztam, hogy a lángos magában csak 140 forint viszont sajttal tejföllel, már 350. Amikor elkészült az enyém meg is világosodtam: a szerintem legalább két napja kisült ínyencségért még ez a pénz is sok volt, a feltét legalább friss volt. Sõt az a mikulás csomag is, amely a szélvédõn volt mikor visszaértünk. Ezt abból gondolom, hogy ali negyedórát voltunk távol. Sebaj, rosszabb már nem jöhet gondoltam: tévedtem. Kistelekiszõlõbe hatórakor kezdõdött a Kelet-vita, melyre negyvenfokos kánikulába érkeztünk. Ezzel szemben, elvert a jégesõ távozóban. Sietni kellett, hiszen nyolc órától kezdõdött a mozi. Idõben értünk, de úgy nézett rám mindenki, mintha a holdról jöttem volnak. Csöpögött a ruhámból, a hajamból a víz – ott pedig egy szem esõ sem esett. Sebaj, gondoltam a film végére majd megszáradok. Közel három órát bóbiskoltam a Karib tenger kalózai legújabb epizódján. Gondolhatjátok milyen izgi lehett akkor. Alig vártam, hogy vége legyen és végre hazaérjek. Belépve az ajtón, már láttam igazam volt. Mosatlan hegyek szétdobált cuccok vártak: a csajok tényleg nem csináltak semmit aznap.