Ahány ember, annyiféle módszer létezik arra, hogy ki miképpen osztja be a fizetését vagy a nyugdíját. Ki jól, ki rosszul gazdálkodik vele… Ma még azt is eldöntheti a nyugdíjas, hogy pénzét valamelyik banknál vezetett számlájára utaltatja vagy inkább a postás számolja le a kezébe minden hónapban.
Olvasónkat egy olyan banki javaslat zaklatta fel, amely arra irányult, hogy tegyék kötelezõvé a nyugdíjasoknak a számla vezetését, és mindenkinek oda érkezzen meg a havi járandósága. Így ír levelében errõl a kérdésrõl: „Olvasom a bankok javaslatát, amelyek közül az egyik éppen a nyugdíjasokat érinti. Ez a számlavezetés kötelezõ elrendelése, amit a bankok igencsak jó ötletnek találtak. „Az állami kifizetéseket kellene kötelezõen számlára terelni. Ez a nyugdíjakat és a segélyeket jelentené.” A jó ötletrõl csak annyit, hogy – meghiszem azt! Hiszen jó pénzt hozna a bankok konyhájára, mert õk használják a pénzt és még kezelési költséget is számolnak érte. Sok kicsi pedig elég sokra meg. De a nyugdíjasok túlnyomó többsége azt szereti, ha a járandóságát a kezébe számolják le, méghozzá egy összegben. Aztán majd õ gazdálkodik vele, jól vagy rosszul – ez már az õ dolga. Van persze a beosztók között olyan is, aki borítékol. Van olyan is, aki irkában vezeti a kiadásait, ahol a bevétel oldalon mindig csak egyetlen tétel árválkodik: a csekélyke nyugdíj. Olyan is van, aki csak számolatlanul nyúlkál a kredenc fiókjába, aztán két hét múlva már csak az üresbe markol. Embere válogatja. De nem lehet arra kötelezni valakit, hogy a pénzét más kezelje. Aki akarta, az eddig is megtehette. Egyébként is minden idõs nyugdíjasnak jót tesz, sõt kell a mozgás: szívesen elsétál – akár külön-külön is – minden egyes csekkjével a postára.”

A Szinva - szegény - a “virágzó” miskolci nehézipar idején szennyvízcsatornaként üzemelt. Egy ideje (a szennyezõk megszûnése miatt) már halak is élnek a Szinvában, mindannyiunk örömére.
Olvasónk kedden (augusztus 28-án) délután azonban aggasztóan fekete elszínezõdést tapasztalt a Hadirokkantak utcánál, meg is örökítette a szomorú tényt. Szerinte beleengedhettek valamit - véleményével mi is osztozunk.

Néhány hete szigorították Miskolcon a tömegközlekedési eszközökre történõ felszállás rendszerét - szigorúan csak az elsõ ajtón! Ez korábban is elvárás volt, de esetekben eltértek ettõl a szabálytól (pl. ha sok utas várakozott a megállóban). Egy ideje úgy tûnik, hogy minden sofõr igyekszik betartatni ezt a rendet. Õk értik, hogy miért szükséges ez – de sok utas (fõként a turisták vagy a gyerekek) nem.
Olvasónk – aki naponta utazik villamoson – megosztotta velünk bosszúságát, amit az új felszállási rend idézett elõ. „Néhány évvel ezelõtt városunk, Miskolc jó néhány villamost vásárolt Bécsbõl. Igaz, hogy régi gyártmányúak voltak, de nekünk mégis többet jelentettek az elõzõekhez képest. Eltelt egy kis idõ, mire megtanultuk, hogy ha fel- és leszállunk, akkor meg kell nyomnunk az ajtónál található gombot. Minden jól mûködött, a villamos keveset állt a megállóban, és a tömeg sem torlódott fel. Pár hete azonban ez megváltozott. Az utas hiába használja rendeltetésszerûen az ajtókat, azok mégsem engedelmeskednek. Én nap mint nap villamossal közlekedem, és ezért látom, hogy a megállókban a következõk történnek. Ha az ember le szeretne szállni, akkor megnyomja a gombot. Az ajtó azonban nem reagál. Kínos pillanatok telnek el… Ismét nyomkodás, majd farkasszemet nézünk a felszállni kívánó utasokkal. Senki sem ért semmit. Hosszú percek után aztán elkezdõdik a pánikszerû rohangálás. Mindenki kétségbeesetten fut a vezetõ felé, aki rezzenéstelen arccal, némán ül a helyén. A száguldó utas szembetalálja magát a felszálló, illetve az elõl álló tömeggel. Ezalatt ismét percek telnek el. Az elsõ ajtónál egy jó kis dugó alakul ki – de nem baj! Az a fõ, hogy a vezetõ ellenõrizte a bérleteket. Hol vannak ilyenkor az ellenõrök? És még nem is említettem a sok idõs, beteg, nehezen mozgó, netán bottal járó utast, vagy a kisgyermekkel közlekedõket.
Augusztus az idegenforgalom hónapja. Sok idegen, itt nyaraló gyerek és külföldi áll értetlenül ez elõtt az új rendszer elõtt. Augusztus 18-án reggel például szemtanúja voltam öt apáca – vélhetõen külföldiek – kétségbeesett futásának az elsõ ajtó felé. Szégyelltem, hogy miskolci vagyok. Meddig lesz ez így? Mert az rendben van, hogy az utazásért fizetni kell, de ennek betartását az ellenõröknek kellene figyelni. A bliccelõ igenis megérdemli a büntetést, de miért büntetik a sok becsületes embert? Megalázónak tartom, hogy a megálló végérõl idõsen vagy pici gyerekkel is elõre kell menni. Úgyis sok a munkanélküli a városban, ezért én azt javasolnám, hogy alkalmazzanak több ellenõrt. De egy kialakult – talán elmondható, hogy az európaihoz közelítõ – utazási kultúrát ne próbáljunk visszafelé terelni!”
Bizony az itt leírtakat bárki tapasztalhatja, ha reggel munkába igyekszik. Megfigyelhetõ, hogy nem mindenki tudja, miért nem nyílik a második vagy harmadik ajtó, amikor az elsõn már többen is felszálltak, és a két csoport (a felszállók és a leszállni szándékozók) nem férnek el egymástól. Sokan idegesek lesznek ettõl a helyzettõl. De gondoljunk csak bele – most még nincs akkora tömeg a buszokon, villamosokon, mint az hétfõtõl várható, amikor a tanulók is iskolába igyekeznek majd. Hogyan lesz majd akkor? Nyilván a közlekedési vállalat erre is hoz majd valamilyen szabályt, mert az nem lehet, hogy egy busz vagy villamos – ami eddig pontosan közlekedett – most a várakozások miatt rendszeresen hosszú perceket késsen. Úgy tûnik, hogy az embereknek az egyik szeme sír, a másik nevet – nevet, mert kevesebb a bliccelõ a jármûveken, kényelmesebben utazhatnak. Ugyanakkor sír, mert ahogy egyik utastársam mondta az elmúlt napokban a hátam mögött felszállva: „szomorú, hogy úgy terelik az embereket, mint a birkákat”. Lehet, hogy kissé túlzott, de szavai jól mutatják az új rend kiváltotta indulatokat.

Az orvostudomány csodákra képes, de tud-e munkahelyet adni a rokkantaknak?
Becsületben és tisztességben dolgoztam le 44 évet fizikai munkásként. A nyugdíjam nem nagy, de nem panaszkodom. A feleségem 50%-os rokkantsági járadékos, 24 ezer forintot kap. A minap egészségrosszabbodás miatt a Miskolci Orvosszakértõi Intézetet kerestük fel. Eddigi betegségeit, mûtéteit most nem sorolom. A másik szemének és a lépének mûtétje ven kilátásban, és még sikerült olcsón cukorbetegséget is szereznie. Az orvosok szerint nem emelhet 3 kg-nál nehezebbet, minden ütéstõl óvni kell magát, és hogy teljes legyen a kép, akármit nem is ehet, hiszen komoly diétára kötelezett. A felülvizsgáló orvos szerint 50%-os rokkant maradt, és ami felháborított, az a következõ – foglalkoztatására az alábbi útmutatót adta: „Füstös, poros, allergizáló tényezõket nem tartalmazó, jó levegõjû munkahelyen, könnyû fizikai igénybevétellel járó, gerincet kímélõ munkakörben, ahol a rendszeres étkezés biztosított – foglalkoztatható. Közlekedési, környezeti probléma, mely a foglalkoztatását akadályozza, nincs.” Milyen foglalkozás ez? Hol lehet ilyet találni? Elnézést kérek a becsületes, hozzáértõ orvosoktól (amely ma már olyan ritka, mint a fehér holló). Ígérem, ha lesz rá módom, akkor adok majd hálapénzt nekik, és azoknak a tanult doktor uraknak, akik ilyen süketséget írnak (Magyarországon még a fiatal, egyetemet végzett embereknek sincs lehetõségük ilyen munkahelyet találni, nem egy hatvan éves embernek). Nem szoktam rosszat kívánni – gazdagodjon a zsebük az ilyen orvosoknak, de ne az egészségük.

Levélíróink az angol bajnokság tévés (magyar nyelvû) hozzáférhetetlensége kapcsán indulatosan fogalmaztak.
Sok ráérõ munkatársuk lehet, amit az egyre remekebb minõség is jelez. Én tudnék egy jó elfoglaltságot mindannyiuknak. Végezzenek egy kis piackutatást az UPC elõfizetõk között az angol labdarúgó bajnokság meccseinek nézettsége tekintetében. Nézzék meg, milyen a termék eladhatósága, szíveskedjenek felmérni az addigi, és a várható keresletet, megvizsgálni a fogyasztói igényeket, elemezni a versenytársak kínálatát, és ezek alapján a futballdrukkerek „ember-csapatainak” véleményét közölni országgal-világgal, hátha a UPC is megérti. Vegyék tudomásul, hogy akármilyen hihetetlen, de a csatorna, illetve a közvetítések megszüntetése a társadalmat érdeklõ, sõt érintõ jelentõsebb kérdés, aminek kötelességük utánajárni, és tárgyilagosan állást foglalni abban. Egy reprezentatív mintavételre még csak telik az Északnak is?! Ahelyett, hogy elénk löknek egy „nesze semmi, fogd meg jól” levelet. Önökre eddig jellemzõ volt az interjúvolás, a megfigyelés, és ezek különbözõ fajtái – most pedig megkukultak? Hol vannak a „sportos munkatársak”, a megannyi tudósító? Bilincset raktak a kezükre, igába tették a tollaikat és a komputereiket? Vagy el vannak kötelezve a TV-társaságnak. A téma közszájon forog, a gondolkodás egységes, a küzdelem az UPC ellen beindult, mivel közszükségletrõl van szó, közfogyasztási cikkrõl – mint a kenyér és a tej –, és közfelháborodásról egy „középszerû” szolgáltató önkénye kapcsán. Nem nézhetik közömbösen, mert akkor mindek fizetjük elõ évtizedek óta a lapjukat?

Önök nézik az angol bajnokságot? Hol? Mert akkor mi is odamennénk. Disznóság, amit a UPC csinál velünk. Kérjük az Észak-Magyarország jogászát, hogy nézze meg a PTK-ban, hogy mit lehet ilyenkor tenni a kiszolgáltatott nézõnek, és a válaszát feltûnõ helyen, nagy terjedelemben tegyék közzé. Ezután mi a válasz szerint fogunk eljárni az UPC, mint szolgáltató ellen. Nagyon kérjük a jogászukat, hogy válaszoljon, mert itt nem csak pár emberrõl van szó, hanem csak a megyében legalább 10-20 ezerrõl. Ráadásul még a hûségnyilatkozat is köt hozzájuk. Ezeket a szerzõdéseket megkötötték, zsebrevágták, majd egybõl megszüntették a talán leginkább nézett adásaikat. Lehet ezt? Mert ha lehet, akkor mindent lehet. Ha Önök nem tudnak tanácsot adni, akkor a betelefonálók és a levélírók jegyzékét juttassák el a városi és a megyei önkormányzati vezetõkhöz, hátha õk tudnak valamit intézni.

Arra vonatkozóan, hogy mi történt, és hogy mi fog történni, a UPC-nél a kommunikációs igazgató úr nem ad tájékoztatást levelében. Akárhogy is nézzük, röhejes, és egyben a jövõre nézve baljós dolog is ez a tájékoztatás. A szórakozásunkat és talán a legfõbb kikapcsolódási lehetõségünket jelentik a Premier League mérkõzései. Azaz mindez immáron már csak múlt idõben. Hiányérzetünk van, mintha étlen-szomjan töltöttük volna el az ünnepnapokat, benne a szombatot is. Már 3 hete szenvedünk. Így lett a szolgáltató vállalat eddig is fogyatékos, szegényes, nem kielégítõ, tökéletlen kínálata még hézagosabb. Ez nem mulasztás, hanem egyenesen vétség ellenünk, elõfizetõnk ellen. Ezért volt a legsürgõsebb két évre szóló hûségnyilatkozatot írni, illetve a szerzõdést aláírni? Biztos! Remélem, hogy ezek után sokan el fognak tõle állni. Én biztos, hogy még ezen a héten, sõt azt is megnéztem, hogy miként kérhetek elégtételt – ha kell, akkor jogi úton is. Ez nem olyan dolog, mint amikor a mezõgazdaságnak hiányzik az esõ, vagy a maszek szatócsoknál nem lehet 250 Ft alatt kenyeret kapni, miközben a szuper- és hipermarketek kilóját 129 és 169 forint közötti áron „vágják utánunk”. Egyszerûen azt jelenti ez az eljárás, hogy azt, ami eddig megvolt nekünk, azt elvették. Csak úgy, ukk-muk-fukk, magyarán váratlanul, se szó, se beszéd, vagy ripsz ropsz. Mire érzik még felhatalmazva magukat ezek a tekintetes urak? Vagy talán népszavazást akarnak, hogy tavasszal eggyel több kérdés legyen? Csak úgy mellesleg, az összes közül ez lenne a legértelmesebb, ami meg is érne 5-6 milliárdot. Én mindenesetre adnék a Premier League közvetítésért – megalkuvó módon?! – legalább 5.000 forintot havonta, attól függetlenül, hogy egy határtalan arcátlansággal állunk szemben.

Augusztus 20-án sok helyen rendeztek falunapot, ünnepi megemlékezést, amelyek nagyon sok esetben tûzijátékkal értek véget. E látványosság nélkül sokak számára ma már elképzelhetetlen ez a nyár végi ünnep. De vajon ez-e az ünnep lényege? – teszi fel a kérdést levélírónk.
„Sok olyan dolgot hallok errõl az ünneprõl, hogy csak mosolygok rajta – bár néha inkább sírni volna kedvem. Az utóbbi években augusztus 20-hoz közeledve mindig élénk vita alakul ki a magyar sajtóban az ünnepi tûzijátékkal, annak költségével, rendezõjével és felelõsével kapcsolatban. Az ünnepi készülõdés során a tûzijáték kerül elõtérbe, mintha ez volna az ünnep lényege. Az ünnep igazi fõszereplõjérõl, Szent István királyról kevés szó esik. Tavaly fiatalokat kérdeztek meg arról, hogy mi köze van Szent Istvánnak az augusztus 20-i ünnephez. A sok jó válasz mellett valaki azt is mondta, hogy õ ugyan nem tudja, de talán Szent István tartotta az elsõ tûzijátékot Magyarországon. Keserûen mosolyogtunk a feleleten, s közben arra gondoltunk, hogy vajon ki a felelõs ezért a szellemi sötétségért?”

A nyári kánikulában szinte minden ember szívesen eszik gyümölcsöt: jól esik ilyenkor a barack, a dinnye, de akár a málna is… Persze nem mindenki veszi meg a piacon, vagy dolgozik meg érte. Sajnos akad olyan is, aki nem megveszi, hanem elveszi – elveszi attól, aki szorgalmasan dolgozott azért, hogy ízletes gyümölcs kerülhessen a család asztalára.
Levélírónk éppen a gondosan megmûvelt kertjébe indult gyomlálni, amikor bosszúság érte: észrevette ugyanis, hogy a nagy gonddal megtermelt, drót közé fogott málnabokor szárai ide-oda dõlnek. Ennek az volt az oka, hogy valaki levágta a két sort is tartó drótot, sõt még a kerítést is kivágta, hogy könnyen tudjon menekülni a zsákmánnyal. Azt írja levelében: „Ekkor vetõdött fel bennem, hogy a törvényben nem kellene, hogy legyen megélhetési lopás, ami felmenti ezeket a mindent ellopó embereket. Inkább dolgoznának, hogy ne legyen a falutól kapott telkük nyakig gazban – de helyette bemennek az idõs emberek kertjébe ellopni mindent: zöldséget, gyümölcsöt, fát…mindent. Az idõs, szorgalmas embereknek is a megélhetéshez szükséges a kertben termett zöldség. Mi a férjemmel nyugdíjasként kerékpárral elmegyünk kapálni, míg a posta elõtt a sok fiatal, márkás autókkal várja a segélyt. Miután a postás szól, hogy még nem érkezett meg a pénz, még fel vannak háborodva. „Mi az, nem dolgoznak?” Mi lesz így pár év múlva az országból? Némelyik gyerek már megveri a tanítót, csúnyán beszél, tör-zúz, nem becsül semmit és senkit. Ez elkeserítõ! Nem csoda, hogy nagyon sokan elhagyják az országot. Azt kellene tudatosítani, hogy mindenki annyi gyereket szüljön, ahányat képes eltartani – és nem a segélyt kellene folyósítani.”

Az tiszta ügy, hogy bliccelni csúnya dolog, továbbá mi fizetjük az õ jegyüket is. De az már nem tiszta, hogy mit tehet egy ellenõr, továbbá mi van, ha nem is bliccel a kedves utas?
A következõ történt velem Miskolcon. Felszálltam a villamosra a Soltész Nagy Kálmán utcai megállónál, és a vezetõnél vettem egy menetjegyet, amelyet a kezemben tartva elindultam a jármû belseje felé. Közben egy kiáltásra lettem figyelmes, és több utastársammal együtt az ablakhoz igyekeztem, ahol megláttam egy fiatalembert, aki elesett a motorbiciklijével. Mivel a villamos már elindult, nem tudtam leszállni, hogy a segítségére siessek. Ekkor odalépett hozzám egy fehér inges, kék nadrágos úr, és felszólított, hogy adjam át a jegyemet. Odanyújtottam neki, erre ezt felelte: –Maga érvénytelen jeggyel utazik, kérem fizessen kétezer forintot helyszínen, vagy adjon egy igazolványt, kiállítok egy csekket!
Ezen meglepõdtem, hiszen épphogy haladt a villamos pár métert, és láthatta, hogy mi történt az utcán, ami elvonta a figyelmemet, ezért kértem, hogy hadd lyukasszam ki a jegyet.
Elvette tõlem a jegyemet, amelyet az imént vásároltam, és ismét elmondta a fent említett opciókat. Azt mondtam neki, hogy nem adom oda az irataimat, nem fizetek bírságot, hiszen váltottam jegyet, de mivel az már nála van, persze, hogy nem tudom érvényesíteni. Intett egy kollégájának, aki szintén odajött. Próbáltam szót érteni vele, de hajthatatlan volt.
Ekkor megérkeztünk a Selyemrét megállóhoz. Idáig jöttem volna, a strandra, de nem engedtek leszállni, elállták az utamat. Ezt egyáltalán nem értettem, mondtam is, hogy ha rajtam múlik, akkor mindent el fogok követni, hogy ez a dolog napvilágot lásson, mert nem hiszem el, hogy joguk van fogva tartani engem a jármûvön.
Erre azt kérdezte, hogy tudom e mit csinálnak Kassán a bliccelõkkel. –Jól meg is verik!
Erre már mind a három ellenõr nevetett. Közben rendõrért telefonáltak. Mondta még azt is, hogy amióta szerzõdésben vannak a rendõrséggel, már nincs olyan könnyû dolguk a magam fajta bliccelõknek.
Megérkeztünk a Tiszai Pályaudvarra, de mivel a rendõr még nem jött meg, továbbra is a villamoson tartottak! Mondtam az ellenõrnek, hogy ehhez nincs joga, engedjen leszállni, mire azt felelte, hogy ne nagyon okoskodjak, mert belefejel a vascsõbe, és a többi ellenõr mind tanúsítani fogja, hogy én ütöttem meg.
Komolyra fordult hát a helyzet, ugyanis ez már bûncselekmény volna. Végre kinyitották az ajtót. Leszálltam és elindultam volna tovább egyenesen. Erre az egyik ellenõr megfogta a sporttáskámat, én pedig végképp megalázva, utolsó elkeseredésemben segítségért kiáltottam.
Erre immár a legdurvább hangnemben megfenyegetett, hogy lefejeli az oszlopot, és engem börtönbe zárnak, ha nem viselkedek okosan. Erre elengedtem a táskámat, gondoltam ezzel zavarba hozom egy picit, de éppen ekkor jöttek föl az aluljáróból a rendõrök.
–Álljon má’ meg fiatalember!
Erre megálltam, elmondtam, hogy mi történt, mire azt felelték, hogy az ellenõrnek joga van visszatartani a jármûvön, ha nincs bérletem. Mondtam, hogy elvette a jegyemet, késõbb pedig a táskámat is. Erre röhögtek, és a magasabb rendõr megjegyezte, hogy még jó, hogy el nem mentem, mert akkor be kellett volna vinniük egy kis leckére.
Csendben maradtam, igazán nem akartam kihúzni a gyufát. Igazoltattak tehát, és az ellenõröknek megadtak valamilyen számomat, amely alapján õk majd ki tudják kérni az adataimat, és megbüntetni engem.

A híradásokban gyakran hallani arról, hogy átadtak egy új útszakaszt, vagy még gyakrabban, arról, hogy valamelyiket felújították. A megfelelõ infrastruktúra nagyon fontos (lenne), hiszen uniós tagállamként ez gazdaságunk fejlõdésének egyik alapja. De vajon a világörökség szomszédságában minden út uniós színvonalú?
Levélírónk arról az útállapotról írt nekünk, amellyel az autósok találkoznak a világörökség szomszédságában, a Kánó-Ragály viszonylatban. Azt írja, hogy az út kezelõje egy „új, és igen érdekes”, autósnak és az út mentén lakónak egyaránt rengeteg bosszúságot okozó technológiát alkalmaz az úttest végleges állapotának kialakításához. „Ezt a technológiát – amelyet a közútkezelõ alkalmaz ezen a viszonylaton, több szakaszon – nem lehet szó nélkül hagyni. Esetleg ki kellene próbálni az Európai Parlamenthez vezetõ út egy szakaszán…
A technológia lényege abban áll, hogy gyermekfej nagyságú kohósalakkal leburkolják az utat, majd rábízzák a drága autókra, hogy a kerekeikkel addig morzsolják a salakot, amíg út nem lesz belõle. Akik Kánó felõl meg akarják közelíteni a frekventált üdülõhelyet, Aggtelek települést, azok ez elõtt az útszakasz elõtt megállnak, és csak második nekifutásra, a lakosok útbaigazítása után mernek rálépni erre az útszakaszra. Ha volna kedvem viccelni, akkor jó humort tudnék ebbõl kanyarítani. De nekem nincs kedvem ezzel viccelõdni, viszont el kell viselnem szerencsétlen autósok humorát, akik a lehúzott ablakból kiáltanak deres fejemre: „Tata, Unió?”. Unió – mondom nekik. Menjetek csak, hiszen nekünk is marad utánatok elég bosszúság, amit le kell nyelni: a mocskos, döglesztõ por.” Hát meg kell vallani, elég egyedi ez a technológia! Talán nem ártana valami más módszert keresni az útpálya megfelelõ kialakításához? Esetleg egy már jól bevált uniós módszert? Érdemes lenne körülnézni.

A kellemes nyári melegben sokan szívesen keresik fel Miskolc megújult tereit, utcáit. Vagy csak keresnék fel? Levélírónk azokat az okokat mutatja be, amelyek visszatartják attól, hogy gyermekét a város parkjaiba vigye sétálni.
Olvasónk írásából az tükrözõdik, hogy bár sokat költött a városvezetés a terek megszépítésére, megújítására, szépségük és komfortosságuk megtartására, a parkok állandó felügyeletére már nem fordítanak elég gondot. Pedig levélírónk szerint ez nem csak pénzkérdés… Az ilyen régióban, ahol ilyen nagyarányú a munkanélküliség, biztosan adódna jó pár szorgos kéz, akinek örömet jelentene, hogy munkája nyomán tiszta és szép lesz az utca – ráadásul még pénzt is keresne vele. De ha ez a helyzet, akkor miért nincs, aki tisztán tartja az utcákat és tereket? Miért nincsenek utcaseprõk és parkõrök? Hová lettek?
„Itt a nyár, csodaszép idõ van, és én nem tudom egy tisztességes helyre levinni a babám. Levegõzni kell – ezt jól tudjuk – de hová is vigyem az én drágám? Kisgyermekes anyukaként nagy gondban vagyok. A belvárosban ugyanis nincs egyetlen kulturált, tisztának nevezhetõ tér, de még park sem, ahol nyugodtan sétáltathatnám a gyermekem. A fõutca poros, szemetes, ha van egy kis széljárás, fuvallat, akkor papírdarabokat és egész dobozokat kap fel, és azok egyenesen a babakocsiba repülnek. Az amúgy is kicsi szemetesládák nagy része rossz, és nem mindenki használja rendeltetésszerûen. Hétvégén még rosszabb a helyzet. Utcasepréssel azonban elfogadható lehetne. Emlékszem még azokra a reggelekre, amikor a gimnáziumba indulva a buszra vártam, és az utcákon, a buszmegállókban szorgos kezek tevékenykedtek. Sajnos ma már nem látok ilyeneket… Hová tûntek az utcaseprõk? Nincs rá keret? Pedig annyi a munkanélküli. Mit szólnak ehhez az ide érkezõ turisták? Lehet itt Operafesztivál, Kaláka vagy katonazenekarok találkozója, a vélemény akkor is az marad: „Ez Kelet-Magyarország – ha nem tudnád.” Mert így beszélnek egymás között az idelátogatók. A fõutcára tehát nem vihetem a gyermekem.
Menjünk tovább. A megújult, lenyûgözõ Hõsök tere kitûnõ ötlet, de a szökõkútban fürdenek. A gyerek azt hiszi, így kell tenni, ez így helyes. Mit mondok majd neki? Te miért nem mehetsz be? Miért nincs egyetlen parkõr sem? Sokba került a fejlesztés, mégsem élhetünk vele örömtelien. A padok nagy részén sem pihenhetünk le, mert azokon általában otthontalan társaink fekszenek.
Sétáljunk ki a népkertbe! – találom ki lelkesen. Amikor pici voltam, engem is oda vitt el az édesapám. Ott vannak az új játszóterek és a szökõkút. Mégsem viszi senki sem szívesen oda az aprónépet, mert nem tudunk letelepedni egyetlen padra sem. Mindet kibérelték már régóta, és jó elõre – és ugyanez a helyzet a Kossuth térrel is. Én szeretem az embereket, de valamit tenni kellene. Félek, hogy így még több fiatalt veszít el a város.”
Ez tehát a helyzet városunkban olvasónk szerint. Szerkesztõségünk több oldalról szeretné ezt a problémát megvizsgálni, megkérdezzük az illetékesek véleményét arról, mit lehet tenni annak érdekében, hogy a városlakók igazán magukénak érezhessék a megújult parkokat és pihenõhelyeket. Ezért az Észak-Magyarország hasábjain rövidesen bõvebben foglalkozunk ezzel a kérdéskörrel.