anti-háziasszony

Ma Szabó Magdát olvastam. Újra teljesen a hatása alá kerültem, még meg is ríkatott, amikor az érettségi után kedves tanárától búcsúzott. Azon járt az eszem ismét, vajon létezett-e Cili testvére, vagy fantáziája keltette életre?
Annyira sajnálom, hogy egyetlen könyvét sem dedikáltattam vele. Pedig én adok az effélékre, szeretem őrizni az ilyesfajta emlékeket. Mérhetetlenül okos volt, ez ma is megdöbbentett. Apjától latint és mitológiát, anyjától tündérmesét hallgatott lefekvés előtt, nem csoda, ha iskolába kerülve már komoly műveltsége volt. Ez régebben csak érdekesség volt számomra, de ma elgondolkodtam. Én mit olvassak a sajátomnak? A könyv a kedvence, s hogy tud lapozgatni! Most az erdő-mező állatait, keménykötéses Piroska és a farkast meg a kisvakond kalandjait húzza elém küszködve, mondani még nem tudja, de minden rezdülése jelzi, nézzük meg. Vagy mutat a polcra, ahol tudja, Bóbita és az Anyám tyúkja védett, azt csak közösen lapozhatjuk. Nem tudom, megmaradnak-e benne a Weöres-versek, vagy csak Bóbita pitypangszerű ábrázolása nyűgözi le. Az később derül ki. Nekem addig csak mesélni és mesélni kell. Latinos műveltség nem telik az erőmből, s a Piroska és a farkas is más az én olvasatomban – ugyanis a farkas csak annyi szerepet kap, hogy tanácsot ad a kislánynak, szedjen virágot is -, de remélem, olyan nagy hibát, amit az iskolában ne lehetne helyrehozni, nem vétek.

Az emancipáció számomra azt jelenti, hogy jogom van nem elvégezni az itthoni, úgynevezett háziasszonyi teendőket, a férjemre hagyhatom. Ez egészen addig tartana, míg megkérdezné: van vasalt ingem? Kenyér, tiszta törülköző, befizetted a csekkeket, levegőzött ma a gyerek?
Nem érdemes elhanyagolni a teendőket, mert belefulladunk a szennyesbe. És biztosan akkor érkezik majd váratlan vendég, amikor a gyerek a szennyesláda alján kotorász. Hallottam már olyan férfiakról, akik bevállalják a főzést, olyanokról is, akik mosnak, takarítanak. Azon kívül, hogy olykor mosogat életem párja, s a hét végén néha magától áttörölgeti régi bútorait, vagy porszívót ragad, más nem jellemző. S én el sem várom. Az igaz, hogy a legfinomabbakat anyunál esszük, a tisztaság terén nem lehet panasz rám. Abban nőttem fel, hogy mindaz asszonyi dolog, s nem dohogok érte. Még szeretem is. Szeretem a tiszta ruhákkal való bíbelődést, a mosást. Kicsit lomos vagyok, de a nagy ellenségem a konyha. Persze, vannak utálatos dolgok is, amelyek megadják a napi monotonitást. Össze akartam számolni, mennyi felesleges munkám van, amely társam apró figyelmességével megszűnhetne. Miért én küzdök azzal a tubussal, aminek csak az aljában van fogkrém? Miért találom a mosdókagyló szélén az elhasznált borotvabetétet? Szennyes zokni a földön? Ing a kanapén? Ételmaradék az asztalon? Persze, hogy ezeket verbálisan is érzékeltetem, kevés sikerrel. De amikor új WC-papírt kezd miért nem dobja el a régi tekercsét??? Ma reggel ezt szóba hoztam kérve, határozottan. A válasz? „Te pedig tegyél elém ételt az asztalra.” No comment.

Varázslatos, ahogy besüt a nap a konyhába. Épp egy hóvirágos ablakdíszt festek, s arra gondolok, hogy valójában nem vagyok én rossz asszony. Igaz, hogy ma sem főztem semmit, de takarítottam, s lecseréltem a karácsonyi ablakmatricákat.
Már elővettem a mai bébiétel-ebédet. Akkor láttam, hogy már csak egy van a spájz polcán, így abban biztos vagyok, hogy holnapután főzni kell. Ez megnyugtat.
Van negyven tojás itthon. Kéne főzni valamit belőle. Mióta nem szoptatok, senki nem csinál nekem madártejet. Az egyszerű. Öt tojás, a fehérjét felverni, lehet cukorral vagy anélkül. Forró tejben fél perc alatt kifőzni, üvegtálba tenni. A sárgáját cukorral kell összekeverni, s persze bourbon vaníliacukorral (már-már mesteri), s összefőzni a tejjel. Ha pici lisztet adunk hozzá, sűrűbb lesz. Már majdnem istennőnek kezdem magam érezni, amikor a hozzáadott tojássárgája összeugrik a forró tejben. Persze, a habgaluska is szétesett.. És mi ez a sok fekete pötty a madártejem tetején?? Ráírhatnák a bourbon vaníliára, darabos és nem egyszínű…. Eszembe jut, hogy leszűrhetném a „desszertet”, hátha fennmaradnak a tojásdarabok. Bejött.

A konyha tervezés, a főzés szervezés dolga. Mi az, tán heti menüt állítsak össze??
Mióta gyermekem már nem elégszik meg a három karikányi párolt zöldséggel, görcsben a gyomrom. Bár neki mindig kiteljesítem a színes és tápláló ízvarázst, ami mellett az én gyomrom üres marad. Szerencsére az étvággyal a mi családunkban nincs gond, csupán az én hozzáállásommal – így a kritika. Miután a szakemberek kinyilatkozták, a gyermek egyéves kora után eheti azt, amit a család, felmerült a kérdés: mi mit eszünk? Családom harmada üzemi konyhán étkezik délben, este pedig lehet hideget enni – egy darabig. Vagy nem kell enni, hogy ne hízzunk. Hét végén a nagyik reprezentálnak. Ez eddig működött, de most elegem lett a kritikákból, abból, hogy szinte le sem moshatom magamról: ez nem főz. Na, sütni kéne akkor valamit – ez feldobott. Keressünk egy pogácsareceptet. A kutyulásnál derült ki, hogy liszt az sok van itthon, de mint kenyérsütőbe való élesztős meg ilyen-olyan. Innen már nincs visszaút, tegyük bele. Mi, egy egész evőkanál só kell bele? Hihetetlen, de beleteszem. Gyúrás, szaggatás, sütés. Azért nem lehet engem madárnak nézni, az első sütetet megkóstolom, hátha a többit ki se kell szaggatni. Valóban nem érdemes: a fűrészpor ehhez képest összeáll, a sóra pedig jó sokat kell inni. Kuka. Megjött nagyi, kiszedett egyet a kukazsákból (azt hitte ott puhul egy szatyorban a pogi), adott belőle az unokájának. Miután az jót homokozott vele, apa is hazatért. Mit eszünk? Ez sótlan!

Arra, hogy megint sütni kéne valamit, gyermekem ébresztett rá, amikor láttam, csepp tenyere eltűnik a mosogatógép alatt, keres. Egyre ingerültebb tapogatózása kilendített egy félig rágott babapiskótát a félcentis résből, s ugyanazzal a lendülettel már rá is harapott.
Fogacskákról még ugyan nem beszélhetünk, egyetlen rece tört csak elő az íny alól, ám a mini állkapca van olyan erős, hogy teljesen reménytelen volna a piskótát – legyen az szöszös vagy poros – kiszedni. Míg morzsolja a zsákmányt, eszembe jut a pillanat, amikor vélhetően odakerült a piskóta. Sütni kéne – gondoltam nagyot akkor is, s aznapi háttér-televíziózásom emlékét: 30 deka liszt, 20 deka margarin, 10 deka cukor plusz egy tojás egyenlő linzer – ki is próbáltam. A massza kész, lehet gyúrni, szaggatni (karácsonyi csillag alakja lett), sütni. Közben a lábam alatt mászkáló baba csenni akart egy nyerstészta-csillagot, na ezért vettem elő neki a babapiskótát. De siettemben elejtettem a dobozt, kirepült, összetört az édesség.
A linzercsillagok lekvárral való ragasztása és dióval való meghintése aztán majdnem kiverte a biztosítékot nálam, gyermekem öröme oldott fel kissé, amely az első kihűlt csillag etetőszékből való zuhanását, majd a kőpadlón való rendkívüli koppanását nyugtázta. Nem olyan rossz – dicsért a hazaérkező apa, s rögtön be is vonult kettővel híreket nézni.